1790-ben született. Középbirtokosi nemesi családból származott. Himlő következtében fél szemére megvakult. Korán elveszti szüleit, s 12 éves korában teljesen árva lesz. Tanulmányait a Debreceni Kollégiumban kezdi. Zárkózott, minden idejét olvasásra fordítja. Hamar megkedveli a latin és görög klasszikus írókat. A magyar irodalomban Csokonai és Kazinczy munkái ragadják meg a figyelmét. Pestre megy jogot tanulni, de tanulmányait megszakítja. 1829-ben megyei aljedző lesz, s 1832-ben az országgyűlésre követnek küldik. Később lemond a tisztségéről, s hátralevő éveiben védelmére kel a bebörtönzött Kossuthnak. Kölcsey 1838-ban halt meg.

Lírai költészetét egyrészt ideálokért való rajongó sóvárgás, másrészt a belső meghasonlás, a céljainak elérhetetlenségéből fakadó fásult közöny jellemzi. A vágy és a valóság, az ideál és a realitás ellentmondásai között vergődő lélek az önmagát sebző pátoszig emelkedik egyik korai versében, az Elfojtódásban. A kiáltás a vágyott állapotnak a megsejtése és ennek rögtöni s végleges elenyészése érzetében szakad fel benne. A kielégítetlen vágyak visszahatása a fásultság, a közöny, a pesszimista ingerlékenység, s ez éppen korábbi sóvárgott ideáljait tagadtatja meg vele. S ki kellett ábrándulnia abból a téves elképzelésből is, hogy a világot valamiféle elvont rend, igazság és tudatos célszerűség igazgatja.

Ilyen hangulat szülötte a Vanitatum vanitas-t. A vers latin címének jelentése: “hiúságok hiúsága”. A mű alapgondolata: a földön minden hiábavaló, csalóka látszat csupán minden, sőt maga az élet is; a halál egyformán elviszi a bölcset és bolondot, a gazdagot és szegényt, az állatot és az embert.
A költő tulajdonképpen nem a maga nevében szólal meg, hanem a bibliai Salamon király bölcsességét veszi pajzsul-álarcul maga elé, s így méri fel a lét, a természet, a történelem és a kultúra területét. Az első strófa összefoglaló érvénnyel előrevetíti a tanulságot: “Minden épül hitványságon” - “Mind csak hiábavaló!”. Ezt a tanulságot nyomatékosítva ismétli meg a költeményt záró két önmegszólító vsz. Egykedvű nyugalommal, közönyös megvetéssel kell szembenézni a kiábrándító végkövetkeztetéssel. A közbezárt hét szakasz közül három a léttel (2., 7-8.) négy (3-6) a történelmi erőkkel és a kiemelkedő személyiségekkel foglalkozik. A föld, a természeti jelenségek s maga a történelmi idő is mind pillanatig tartó, szétpattanó buborékhoz hasonló jelenség; az élet semmi több, mint értelmetlen és cél nélküli körforgás.
“Bölcs az, mindet ki megvet”.
A legutolsó sor visszakapcsol a vers indításához - magába sűrítve immár a korábbi versszakok keserű tapasztalatainak kínzó élményét. A költemény valóban a “nagy romantikus szembenézések és leszámolások egyik legnagyobbika”. De a vers olvasása közben érezhetjük: a költőnek, aki szinte tréfálkozva hirdeti, hogy minden nagy törekvés hiábavaló, a szíve szakad e tanulság kimondásakor.

A Himnusz után költészetének legjobb darabjai a hazafias líra köréhez kapcsolódnak. Az első reformországgyűlés elcsüggesztő megtorpanása, a konzervatív erők ellenállása a reformokkal szemben elmélyítették Kölcsey tragikus borúlátását, s a költő a nemzethalál víziójának rémületével viaskodott.

Zrínyi dala a hazafiúi keserűség egyik leghatásosabb költeménye. Lírai dialógus ez, de a valóságos párbeszéd helyére a belső dialógus lép. A Vándor kérdései és Zrínyivel egybeolvadó énjének válaszai egyaránt az ő lelkéből szakadnak ki. A költemény tárgya a múlt és a jelen szembeállítása, mintegy a Himnusz 7. szakaszának részletezőbb kifejtése. A Vándor egy messze földről ide vetődött idegen, aki a magyarságot csak a régi nagyságának, dicső hőstetteinek híréből ismeri, s most szeretné azonosítani a lelkében elképzelteket a valósággal. A Vándor keresi a régiek legendás honszerelmét, a szép hazát, az önfeláldozó hősök harcainak színterét s az ősök példamutató serénységét. A válaszok kiábrándítóak, elutasítóak, leverőek. Különösen az utolsó versszak összegzése megborzongató: a dicső nép halott, “névben él csak, többé nincs jelen”. - A nemzethalál víziójának döbbenetét sugallja.

Utolsó nagy költeménye, a Zrínyi második éneke 1838-ból, halála évéből való. A legpesszimistább műve ez a költőnek. A cím utal a korábbi Zrínyi versre, a Zrínyi dalára, s ugyanúgy, mint amaz, ez is lírai dialógus. A Himnusz kérő esdeklő hangján fordul ugyan Kölcsey-Zrínyi a Sorshoz, itt mégsem az irgalmas Isten a megszólított, hanem a Végzet. Ennek döntései megfellebbezhetetlenek, hatalma az antik istenek fölé nőtt. A könyörgésben mégis ott bujkál a remény, hiszen az első strófa fohásszal indul és fohásszal végződik. A második szakasz a Sors válasz, megerősíti a külső veszély, az idegen támadás képzetét: a haza azért jut sírba, mert gyermekei “nem vontak körüle védfalat”.
A harmadik versszakban felerősödik a vád. S most az eddig külsőnek érzékeltetett veszély váratlanul az ellenkezőjére fordul. Kiderül ugyanis, hogy a haza fiai azért képtelenek a haza védelmére, mert épp ők a haza ellenségei. A negyedik versszak kemény, megváltoztathatatlan ítélet; a törvény beteljesedik, a bűnökért bűnhődni kell, a büntetés megérdemelt.
Kegyetlen és égető az a fájdalom, mely a befejezésben lüktet: ezen a földön az öröm és a boldogság lehetősége csak a magyarság eltűntével teremtődik meg.

A Huszt költeményében romantikusan színezett elbeszélést (1-4. sor) és valóságos drámai jelenetet (5-8. sor) sűrít klasszikus epigramma formába. A romvár, az éjszakai csend, a felleg alól előbukkanó hold, a sírokat nyitó éjféli óra és a sírból kilépő éjféli vándort megszólító rémalak mind a romantika elemei, s kísérteties borzongást idéz elő. A régi dicsőség árnyalakjának szózata. Nem ábrándozni, hanem cselekedni kell!